Szexuális zaklatás – túlzott jelenlét a közösségi médiában?

Az EU Alapjogi Ügynökségének (FRA) egy riportja szerint Lengyelországban az egyik legalacsonyabb a nemi alapú erőszak mértéke az európai államok között. Azonban mielőtt elkezdjük ünnepelni a “sikerünket” szembe kell néznünk a tényekkel és összehasonlítani ezt az eredményt egy másik kutatással, amelyet lengyel civil szervezetek végeztek és amely azt mutatja, hogy Lengyelországbn a nemi erőszakot elszenvendő áldozatok 90%-a nem tesz feljelentést a rendőrségen. Miért van ez így? A felmerülő okok között szerepel a szégyenérzet, a közigazgatási intézményekbe vetett bizalom hiánya és hiányos ismeretek a nők jogait és az őket védő törvényeket illetően. A #MeToo kampány megmutatta a világnak a nők ellen elkövetett erőszak mértékét és ráébresztette az embereket arra, hogy mennyi bűntény marad feljelentés nélkül. 60 nőnek kellett tanúskodnia Bill Cosby (népszerű amerikai komikus) ellen, mielőtt hittek nekik és a színészt végül elítélték három rendbeli súlyos szemérem elleni erőszakért. És amikor az áldozatok nem hajlandóak végre tovább hallgatni és nyilvánosságra hozzák a nemi alapú bűncselekményeket, akkor azt kifogásolják egyesek, hogy nem a megfelelő platformon teszik ezt. Vessünk végre véget a nők elhallgattatásának és vallomásaik semmibevételének és hallgassuk meg inkább, hogy mit is akarnak mondani.

A #MeToo kampány különböző arcai

Ha közelebbről megvizsgáljuk a feminista mozgalmakat világszerte, akkor láthatjuk, hogy olyan vetületek mentén, mint például a kulturális háttér vagy a származási hely, a feministák igencsak különbözőek törekvéseikben, céljaikban és nézeteikben. Gyakran nem értenek egymással egyet és elhatárolják magukat más feminista csoportoktól. Azonban ami kétségkívül egyesíti őket, az küzdelmük a nők jogaiért. Persze ideális esetben a feministák abbahagynák a kölcsönös kritizálást, amely aláássa hitelességüket, és több megértést és együttérzést mutatnának olyan nőkkel szemben akik tudatosan más döntéseket hoznak az életükben – hiszen végülis arról van szó, hogy tiszteljük az egyes emberek szabad akaratát – de ez már egy másik téma.

Hasonlóképp, A #MeToo kampánnyal kapcsolatban Margaret Atwood, kanadai írónő, arra hívta fel figyelmünket, hogy a #MeToo jelenség egy rosszul működő igazságszolgáltatási-rendszer tünete és felvetette, hogy vajon a közösségi médiához való menekülés nem eredményezi-e majd a jogi intézmények megkerülését és online igazságszolgáltatást. Franciaországban száz nő, közöttük Catherine Deneuve színésznő állítja, hogy a #MeToo kampány veszélyezteti a nők keservesen kiharcolt szexuális szabadságát és a puritanizmus visszatértéhez vezethet. Lengyelországban a mozgalom feltárja az alacsony statisztikák mögött megbúvó valóságot, rámutat a feministák között húzódó törésvonalra és újból feleleveníti a nemi erőszak meghatározása körüli vitákat.

Sokan azt kérdezik, hogy a mozgalom nem esett-e át a ló másik oldalára, hogy a közösségi médiában túláradó tartalom nem vezet-e a nemi erőszak elbagatellizálásához és hogy minden poszt amit #MeToo címkével jelölnek, vajon valóban szexuális zaklatásnak minősül-e (lehet, hogy valaki csak túlzottan érzékenyen mér fel egy adott szituációt, nemde?). Megkérdőjelezik, hogy valóban hinnünk kell-e az áldozatnak, akintönkreteheti valaki életét azáltal, hogy közli az illető nevét a közösségi médiában.

A #MeToo mozgalom megmutatta, hogy lehetetlen ennyi nőnek ilyen sokféle kulturából egy hangon megszólalnia, mint ahogy a sokféle feminista mozgalom egybeolvadása sem lehetséges. Ez azt jelentené akkor, hogy jogosan vonhatjuk kétségbe a közösségi médiában megjelenő posztok hitelességét? Épp ellenkezőleg! Arra késztet minket, hogy mindre odafigyeljünk .

Egy másik dolog is bizonyos; minden egyes bejegyzés megírása, még akkor is, ha az kimerült egy #MeToo címkében, sok bátorságra vall és kifejezi együttérzésünket, jele annak, hogy itt az ideje tovább lépni a nők jogaiért folytatott küzdelemben.

A mozgalom törekvései a háttérbe szorulnak

Annak ellenére, hogy az olyan posztok, amelyekben névvel is megjelöltek illetőket kivételnek számítottak Lengyelországban (az emberek többsége névtelen maradt, gyakran csak a címke jelent meg egyéb tartalom nélkül), heves viták alakultak ki arról, hogy mennyire szabad feltétel nélkül hinni az áldozatnak és hogy a vádlottaknak joguk van a tisztességes eljáráshoz. Talán nehéz beismernünk vagy elhinnünk a szexuális zaklatás jelenségének mértékét Európában, de muszáj valahol elkezdeni az eszmecserét ahhoz, hogy társadalmunk előre léphessen, hogy új normák alakulhassanak ki, amelyek példaként szolgálhatnak majd másoknak.

Az intellektuális vita arról, hogy mi számít szexuális zaklatásnak és mi nem, és hogy a közösségi média a megfelelő színtere-e ezeknek az akcióknak, azt eredményezi, hogy a mozgalom törekvései eltűnnek a szemünk elől. Azok a félelmek, hogy a nők hirtelen túlzásba viszik a #MeToo címke használatát és a szexuális zaklatás közönyösséget vált majd ki, szintén alaptalanok. Egyszerűen megfogalmazva: ha mindkét fél beleegyezését adja, akkor a flörtölés valamely formájáról beszélhetünk. Viszont ha nincs kölcsönös beleegyezés és nincs egyetértés, akkor az már zaklatásnak számít. Ennek a problémának a bemutatása nem válik köznapivá és nem szabad egy jobbtól rosszabig terjedő skálán mérni, vagy azt latolgatni, hogy a tett elég súlyos-e ahhoz, hogy kiérdemelje a #MeToo címkét. Egy olyan szituációnak a leírása, amelyben egy nő bárminemű zaklatást elszenved, se nem bagatellizálja el a tettet, se nem csökkenti súlyosságának mértékét.

*utalás arra a jelenségre, mely a közösségi médiában megjelenő áldozatok vallomásait ezzel a címkével jelezte: “MeToo”, azaz az erőszak “velem is megtörtént”