Feloszlatják a Parlamentet?

Nicolas Sarkozy volt miniszterelnöke, François Fillon, valamint François Bayrou és Jean-Louis Borloo, centrista képviselők nemrég a Nemzetgyűlés feloszlatása mellett foglaltak állást. Véleményüket François Hollande köztársasági elnök rendkívül alacsony népszerűségével és a kormánypárti képviselők egy részének elégedetlenségével indokolják. Az említett politikusok vészmadárként hirdetik, hogy Franciaország összeomlik, ha nem írnak ki új parlamenti választásokat. Utóbbiak azonban minden kétséget kizárólag a jobb- és baloldal társbérletéhez (úgynevezett cohabitation-hoz) vezetnének. Más szóval, az államfő baloldali maradna, mellette pedig a Nemzetgyűlésben megszerzett jobboldali többség eredményeképpen jobboldali kormány működne. A francia politikai körülmények ismertek, nem érdemes vitát folytatni a szocialisták által elkövetett hibákról, hiszen azokkal jószerivel mindenki egyetért. Ugyanakkor számos objektív tényező mutatja, hiába alakulhatna jobboldali kormány, ballépés lenne a Nemzetgyűlés feloszlatása mellett dönteni.

Politikai stabilitásra van szükség

Az Ötödik Köztársaság a politikailag instabil negyedik köztársaság maradványaira épült. Franciaország kormányzását az 1958-ban bevezetett elnöki köztársaság könnyítette meg, amelyben a köztársasági elnök mandátuma eredetileg hét évre szólt. 2002-ben a mandátum idejét öt évre csökkentették, amellyel beteljesedett a reform: jóllehet az elnök számára rendelkezésre álló idő lerövidült, a társbérlet kockázata is minimalizálódott. Franciaország irányítását tekintve a kohabitációs időszakok (1986-1988; 1993-1995; 1997-2002) nem sorolhatók a legszerencsésebb periódusok közé. Az ugyanazon a politikai oldalon álló kormány és köztársasági elnök ezzel szemben koherensebb politikai víziók kialakulását teszi lehetővé. Súlyos zsákutcába kerülne az ország, ha ismételten társbérlet alakulna ki. Most nem arra van szükség, hogy egyik, majd másik lehetséges utat teszteljük és így döntsük el, melyik a nyerő formula, hanem inkább arra, hogy egy irányba tartsunk. Elérkezett az idő a szerkezeti reformokra (nyugdíj, adórendszer, területi közigazgatás), amelyeket az ellenzék, ha kormányra kerülne, minden kétséget kizáróan már pusztán politikai játékból is megakadályozna.

Fenntartással kell kezelni azon politikusok megjátszott sértettségét, akik hangsúlyozzák, hogy egy olyan köztársasági elnök, aki nem élvezi a nép támogatását, képtelen a kormányzásra. Azon kívül, hogy a közvélemény, mint olyan nem létezik, a Szocialista Párt (PS) által az elmúlt időszakban elvesztett választásoknak sem szabad túlbecsülni a jelentőségét. Az önkormányzati választások kevésbé pártközpontúak és ideologizáltak, mint a nemzetgyűlési választások, míg az európai parlamenti választások igencsak polarizálták a szavazatokat: az EU ellen hadakozó Nemzeti Front (FN), a Szocialista Párt (PS) és a Jobboldali Szövetség egy Népi Mozgalomért (UMP) ugyanazon a választói bázison osztozott. A szenátusi választások pedig az önkormányzati és regionális szavazásokon múltak. Egyébként eddig is többször előfordult, hogy a „mézeshetek” után a hatalmon lévő párt elveszítette a nép támogatását: 2007 és 2012 között, Sarkozy elnöksége alatt, az UMP az összes köztes választásnál vereséget szenvedett.

A Nemzetgyűlés feloszlatása és új választások kiírása esetén, a jelenlegi ellenzék esetleges hatalomra kerülése is több kockázattal járna. Anélkül, hogy megrögzött FN-ellenesnek mutatkoznánk, meg kell hagynunk, hogy a nacionalista jobboldalnak egyáltalán nincs tapasztalata a hatalomgyakorlás terén. A jobb-közép UMP-t pedig Franciaország indokolatlan eladósításának súlyosbodásáért tehetjük felelőssé, annak ellenére, hogy pont ez a párt állította az adósságkérdést a válság középpontjába.

A váltás sem hozna változást

Megegyezhetünk abban, hogy az aktuális politikai kudarc nem más, mint gazdasági kudarc. Az EU felügyelete miatt azonban manapság kétségbe vonható az európai kormányok valós gazdaságpolitikai mozgástere. A gazdasági és monetáris unióbeli stabilitásról, koordinációról és kormányzásról szóló szerződés (SKGSZ) is erről tanúskodik, amelyet éppen Sarkozy kezdeményezett és Hollande kénytelen volt véghezvinni. A gazdasági szuverenitás korlátozott és a Nemzetgyűlés feloszlatása aligha eredményezné olyan párt kormányra jutását, amely szembe kívánna szállni a német dogmákkal. Ez a status quo.

A szocialista vezetés eddigi intézkedéseit, úgy, mint a felelősségről kötött egyezmény, az áfa 2014. januári emelése, a munkaköltségek csökkentése és a társadalmi terhek csökkenése, mind arról árulkodnak, hogy a hatalmon lévő baloldal inkább neoklasszikus, mint keynes-i teóriákból merít. Ezzel követi a „kínálati szocializmus” fedőnévvel is emlegetett, német gazdasági dogmatikusságot. Egy jobboldali kormány ugyanezt a vonalat vinné. Mire volna jó hát egy választás, ha úgyis marad a status quo, csak a pártarányok változnak?

Ne csak színleljük a demokráciát!

Az ellenzék előszeretettel hivatkozik a „nép hangjára”. A demokrata követelésekbe burkolózó elégedetlenkedők egyszer rá kell, hogy ébredjenek, a XXI. századi nyugati demokrácia válságban szenved, amelyet pont a választási legitimitással való visszaélés okoz. Elég csak az arab forradalom következményeire tekinteni: nem elég a demokráciát célul kitűzni, az is fontos, hogy ez a demokrácia liberális legyen. Európában 2008-ban a demokrácia elleni súlyos támadásnak lehettünk tanúi, amikor a pénzügyi válságot a francia és a német jobboldal adósságválságra szűkítve kezdte kezelni. Néhány ország költségvetési politikáját tévesen hibáztatva elvették a szavazati jogot a költségvetési kérdésekkel kapcsolatos kérdésekben. Európa egy poszt-demokratikus rendszerbe sodródott (a választói demokrácia megmaradt, de valójában a gazdasági és társadalmi kérdések elferdített technokráciáját éljük), amely teret enged a populizmus térnyerésének.

Érdekes megfigyelni azt is, hogy azok, akik a jelenlegi elnök, François Hollande kontójára kívánják írni a poszt-demokráciát, éppen a poszt-demokrácia legfőbb eszközére, a közvélemény-kutatásokra támaszkodnak. A média ferdítéseiből hasznot húzva borzolják az állampolgárok kedélyeit és elsöprik a negyedik hatalmi ág – a média – befolyását firtató érveket, nem is beszélve a politikai szociológiai tanúságairól. Folyton a „felvilágosult nép szólásszabadságára” hivatkoznak, ugyanakkor a megnyilvánulás hitelességében sajnos már túlzottan lírai hangzása miatt is kételkednünk kell.

Az ellenzék, amelynek joggal róhatjuk fel a szervezetten elkövetett demagógia vádját, már nem áll elő semmilyen új gondolattal, megelégszik az automatikus és sehová sem vezető ellenkezéssel. A politika azonban felelősség. A demokráciát és a politikai bátorságot zászlajukra tűző, a Nemzetgyűlés feloszlatása mellett érvelő politikusoknak inkább saját meggondolatlanságukkal és vakmerőségükkel kellene elszámolniuk.