Hidegháború: jogos felvetés vagy ügyes médiafogás?

Az utóbbi pár évben időről-időre jelennek meg olyan cikkek, amelyek az USA és Oroszország közötti súrlódások jelenségére az ún. „új hidegháború” kifejezést használják. Egy ideje a híradásokban egyre többet hallani ugyanis Oroszország újbóli aktivitásáról a nemzetközi rendszerben, elegendő, ha csak a Krím-félsziget helyzetére, az Ukrajna területén zajló harcokra, vagy éppen a Salisbury városában történt mérgezésre gondolunk, amely események mutatják a téma aktualitását. Meglátásom szerint azonban mindezen események ellenére sem beszélhetünk új hidegháborúról mivel

1. nem két szuperhatalom határozza meg a jelenlegi világrendet,
2. Oroszország esetén nem beszélhetünk a hidegháború időszakát jellemző, hasonló természetű egyetemes ideológiáról, amelybe szükségszerűen bele van oltva annak feltétlen terjesztése
3. a konfliktus nem terjed ki a nemzetközi kapcsolatok valamennyi részterületére.

Habár a kérdés első pillantásra súlytalannak és pusztán szómágiának tűnhet, valójában sajnos mégis jelentőséggel bír, még a témával nem foglalkozó ember számára is. A kevésbé átgondolt történelmi analógiák alkotása jelentős veszélyt hordoz, mivel ha hibás helyzetképet alkotunk, abból szükségszerűen hibás külpolitika kialakítása is következik. Mindezen túl a kelet-közép-európai régió történelmének és helyzetének megértését sem segítik elő ezek a vélemények.

A pólusok kérdése

Egyértelmű, hogy a hidegháború időszakában a két szuperhatalom helyzete volt az, ami meghatározta a nemzetközi kapcsolatok alakulását. Abban is egyetértés van, hogy Franciaország és az Egyesült Királyság jelentőségére vonatkozóan a szuezi válság volt az, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a két szuperhatalomhoz képest csupán másodlagos szerepet játszanak. Elmondható, hogy Kissinger külpolitikája következményeként Kína mintegy harmadik szereplőként jelent meg a két szuperhatalom mellett, ugyanakkor ebben az esetben sem beszélhetünk Kína szuperhatalmi pozíciójáról. A nemzetközi kapcsolatok mai helyzetére vonatkozóan azonban már nem ekkora az egyetértés. A vélemények egy része azt hangoztatja, hogy az USA - hanyatlása ellenére - még mindig az egyetlen számba vehető (szuper)hatalom. A vélemények más része ettől abban tér el, hogy Kínát, a (stagnáló) EU-t, valamint bizonyos esetekben többek között Indiát, Japánt és Brazíliát is nagyhatalmaknak tekinti. Elmondható, hogy mindkét esetben különös hangsúllyal bír Oroszország, a gazdasági, a társadalmi és az egyéb más mutatók alapján azonban egyértelmű, hogy nem rendelkezik olyan erővel, mint az USA.

Az ideológia kérdése

A hidegháború idején az USA számára a kapitalizmus, illetve a liberális demokrácia, míg a Szovjetunió esetén a kommunizmus (bolsevizmus) központi és átfogó szerepet töltött be külpolitikájukban. A mai Oroszország esetében nem beszélhetünk ilyenről, amelyből persze nem következik, hogy külpolitikája koncepció nélküli. Oroszország esetén tetten érhető az a birodalmi mentalitás, ami az államalakulatot olyan régóta jellemzi. A napóleoni háborúkat követően az európai államok annak hatalmi ambíciói miatt aggodalommal tekintettek a cári Oroszországra. Marquis de Custine beszámolója szerint olyan keverék képződményről van szó, amely a sztyeppe életerejét hozta be Európába, és amely „a szörnyű bizánci aprólékosságból és tatár kegyetlenségből” tevődik össze (1843). Ennek egy másik jele az akkori magyar politikai gondolkodásban megjelenő pánszlávizmustól való félelem is. A fentebbiekből következően nem egy olyan vélemény van, amely szerint Oroszország külpolitikája sokkal inkább a XIX. századi énjére hasonlít, semmint a Szovjetunióéra, ráadásul ez a birodalmi felfogás a hidegháború időszakában a kommunista ideológia mellett is szinte töretlenül jelen volt.

A konfliktus kiterjedtsége

A szóban forgó időszakban a nemzetközi kapcsolatok szinte valamennyi részterületén megjelent a két szuperhatalom szembenállása. Ez magában foglalta a rendszert próbára tevő válságok kezelését, de akár szakpolitikai kérdéseket is. Emlékezetes, hogy a két emberi jogi egyezségokmány elfogadásakor az USA inkább a polgári és politikai jogokat tartalmazó emberi jogi dokumentum elfogadását támogatta, míg a Szovjetunió a gazdasági, szociális és kulturális jogokra vonatkozó egyezmény mellett foglalt állást. Ebben az időszakban az ún. harmadik világ államai is szükségszerűen a két szövetségi rendszerhez alkalmazkodva alakították külpolitikájukat. Az USA és Oroszország közötti konfliktus nem tekinthető ma ennyire kiterjedtnek. Nem egy olyan dimenzió van, ahol a két állam szembenállása nem jelenik meg, amilyen például a migráció vagy a terrorizmus, de ebbe a sorba illeszkedik Korea helyzete és az iráni atomalku is.

Egészen biztos, hogy vannak közös jellemzői a hidegháború és az azt követő nemzetközi rendszernek. Hiba azonban, ha a két fél közötti konfliktust állítjuk középpontba és nem veszünk figyelembe más szereplőket. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a hidegháború örökségével nem kellene számolni a jövőben: a közhely alapján a múlt hatással van a jelenre és a jövőre egyaránt. Nem szabad hagyni ugyanakkor, hogy gondolkodásunk a leegyszerűsítő gondolatok és a napokban felkapott szlogenek uralják.