Szükségállapot

Az ország számára tarthatatlan helyzet, valamint a repülőtereken rekedt állampolgárok növekvő elégedetlensége miatt, a spanyol légiirányítók sztrájkja nyomán a kormány szükségállapotot hirdetett ki a spanyol demokrácia 32 éves története során először.

Igazolható-e a szükségállapot kihirdetése, amely az ország repülőtereit katonai ellenőrzés alá helyezte, amely a civil légiirányítókat, akik nem vették fel a munkát, akár börtönbüntetéseket is magával vonzó, katonai bírósági eljárással fenyegette?

A szükségállapot bevezetése nem igazolható, és nem is volt szükséges. Egy demokratikus állam nem oldhatja meg egy érdekcsoporttal – jelen esetben a reptéri légiirányítókkal - szemben való nézeteltéréseit olyan fenyegetéssel és erőfitogtatással, amelyet a hadsereg képvisel. Ráadásul a Franco-diktatúrában jelentős szerepet játszó, annak alappillérét képviselő hadsereggel szemben a társadalom jelentős része még mindig gyanakvással viseltetik.

Ezt a szükségállapotot Spanyolország aktuális helyzete sem indokolja, még a gazdasági válság sem, mivel távol tarthatja a külföldi befektetőket, és bizonytalanságot idézhet elő a pénzügyi piacokon.

Az igaz, hogy a légiirányítók erős érdekérvényesítő csoportba tömörültek, és a kormányzattal folytatott tárgyalások során meglehetősen előnyös pozícióra tettek szert. A kormánynak pedig végre tennie kellene valamit, hogy véget vessen az egyenlőtlen tárgyalásoknak.

A kormány manipulált?

Az is tény viszont, hogy a kormány jó előre tudta, amint elfogadásra kerül a vita tárgyát képező rendelet, a légiirányítók sztrájkot hirdetnek. Így aztán még inkább megkérdőjelezhető, hogy szükséges volt-e kihirdetni egy ennyire vitát provokáló rendeletet közvetlenül az óriási hétvégi légi forgalom előtt.

Sokan azzal érvelnek, hogy a kormány kihasználta az alkalmat a figyelemelterelésre, hiszen jó előre tudni lehetett, hogyan reagálnak majd az irányítók. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az irányítók által kirobbantott incidens napján a szocialista kormány egy új válságkezelő csomagot fogadott el, amely havi 420 Euró megvonásáról szólt, amelyet azoktól a munkanélküliektől kívántak elvenni, akik már felhasználták a munkanélküli segélyük kereteit.

A szükségállapot kihirdetésével a kormányzat igyekezett elterelni a közvélemény figyelmét. Az emberek a sztrájkra és a bűnösként feltüntetett repülésirányítókra koncentráltak, még akkor is, ha a felfordulás mindössze a lakosság 1, 2%-át érintette. Következésképpen az állampolgárok többsége támogatta a 15 napig tartó, a légi közlekedés katonai ellenőrzését magában foglaló intézkedést.

Ahogy Noam Chomsky is rámutat „A médián keresztüli manipuláció tíz stratégiája” című könyvében, megállapítható, hogy a spanyol végrehajtó hatalom szándékosan kreált egy problémát elérve, hogy a közvélemény a már jó előre megtervezett intézkedéseket követelje.

A szükségállapot a spanyol végrehajtó hatalom malmára hajtotta vizet. Az ellenzéki pártok által válságkezelő politikája miatt jelentősen megkérdőjelezett kormány ezt a szokatlan eszközt használta fel, hogy megerősödjön, pontosabban, hogy erősebbnek tűnjön az Európai Unió és a spanyol nép előtt.

Veszélyes precedens

A helyzet nem veszélytelen. Az intézkedést úgy is lehet értékelni, mint a kormányzat kísérletét arra, hogy legitimálja a katonai beavatkozást egy polgári konfliktusba. Ez a jövőre nézve egy kétséges és beláthatatlan precedenst jelent. Fel kell tehát tenni a kérdést: netán újból sor kerülhet hasonló esetre, amennyiben a megszorítások a közigazgatás egyéb területeire is kiterjednek, és az alkalmazottak esetleg a sztrájk eszközéhez folyamodnak? Vagy tényleg csak kivételes helyzetről van szó, amelynek semmiféle következménye sem lesz a jövőre vonatkozóan, és amelynek nem is kell túlzott fontosságot tulajdonítani? Az idő majd eldönti.