Eutanázia Franciaországban?

Az eutanázia-vitában rejlő feszültség az ebben a kérdésben fenntartott politikai homályból ered. Bár François Hollande a 2012-es választási kampány alatt egyik javaslataként beharangozta az eutanázia legalizálását, a jelenlegi szocialista parlamenti többség még semmilyen konkrét intézkedést nem tett az ügyben. Ez egyrészt jelentheti a politikai akarat hiányát, másrészt utalhat a túlzott elővigyázatosságra is – nem tudni pontosan, hogy a kormányt melyik indok vezérli. Ahhoz, hogy valaki megértse, milyen veszélyeket rejthet magában az eutanázia engedélyezése, elengedhetetlen néhány fő érv ismerete.

Nem értik a vita lényegét

A legalizálás mellett érvelők gyakran felhozzák az intézkedés népszerűségét, amelyre a közvélemény-kutatások is utalnak. Ezzel fő céljuk bebizonyítani, hogy a törvényhozás lemaradásban van a francia társadalom gondolati fejlődéséhez képest. A szándékosan zavaros kérdéseket megfogalmazó közvélemény-kutatások eredményei azonban valójában csak azt mutatják, hogy a megkérdezettek nincsenek tisztában az eutanázia fogalmával.

A francia politikai vitákban az eutanázia kifejezést tévesen definiálják és rendszeresen hibásan alkalmazzák. Gyakran a szigorú értelemben vett eutanáziát nem különböztetik meg a már a 2005. április 22-i Leonetti-törvény által engedélyezett olyan gyakorlatoktól, mint a „kizárólagosan tüneti kezelések” (soins palliatifs) alkalmazási lehetősége, vagy a kezelések során az orvosok által tanúsított „értelmetlen makacsság” tiltása. Ezek mind-mind lehetőséget biztosítanak az orvosoknak, hogy elviselhetőbbé tegyék reménytelen állapotban lévő és borzasztó szenvedéseket átélő betegeik utolsó napjait. A különbség abban rejlik, hogy az eutanázia közvetlenül okozza a páciens halálát egy végzetes injekcióval, amelyet vagy saját magának fecskendez be a páciens, vagy az orvosok adják be neki. Nem túl valószínű, hogy a felmérések során kérdezett személyek megértették ezt a különbséget, ezért az eredmények sem adhatnak hiteles képet az eutanázia franciaországi támogatottságáról. Nem szabad megbízni azokban egyesületekben, amelyek a társadalmi támogatás látszatának megteremtésére kihasználják az eutanázia körül kialakult fogalmi zavarokat. 

Az ADMD rosszhiszeműsége

A Méltóságteljes Halálhoz Való Jogért Küzdők Egyesülete (L’Association pour le Droit à Mourir dans la Dignité - ADMD) az egyik fő szervezet, amely azért küzd, hogy Belgium mintájára Franciaországban is legalizálják az eutanáziát. Az egyesület tevékenységében számos kétes dolgot lehetne azonban felfedezni. Például, a Chantal Sébire-ügyben az ADMD megpróbálta elkendőzni azt a tényt, hogy az illető páciens, aki egy nagyon ritka és fájdalmas betegségben szenvedett, rendszeresen elutasított mindenfajta fájdalomcsillapító kezelést. Ezzel próbálták az eutanáziát gyakorló orvosokat a beteg szenvedéseit okozó kizárólagos felelősökként feltüntetni. Pedig az, hogy egy orvos nemet mond az eutanáziára, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy szenvedni is hagyja betegét. Ezt azonban az ADMD már jobbnak látta figyelmen kívül hagyni. Az ehhez hasonló hozzáállás, mely megalapozatlan vádakkal hitelteleníti el az orvostársadalmat, nem használ az értelmes vitának.
Életszemlélet

A dolgok mélyére tekintve megállapítható, hogy az, aki legalizálni kívánja az eutanáziát Franciaországban, nem veszi figyelembe a kegyes halál intézményét már legalizáló országokban elkövetett túlkapásokat. A belga „eutanázia-készlet” és a holland patikákban árusított „végső akarat” pirula arról árulkodnak, hogy az emberi életről alkotott teljes felfogást fenyegetik ezek a magukat haladó szelleműnek mondó törvények.  Nem kell eutanázia-ellenzőnek lenni ahhoz, hogy elborzasszon a l’Observatoire belge de la fin de vie (végstádiumban lévő betegekkel foglalkozó belga szervezet) 2015. február 15-én közzétett jelentése, amely arra mutat rá, hogy az országban végzett eutanáziák egyharmada a páciens egyértelmű kérése nélkül történik.

A Vincent Lambert-eset, melyben a kómában lévő beteg egyszer csak felébredt, jól mutatja, hogy szükségesek az eutanáziát kellően korlátozó szabályok, melyek értelmében nem lehet a páciens beleegyezése nélkül gyors megoldást alkalmazni. Érdemes feltenni a kérdést: mi történt volna egy engedékenyebb törvénnyel?

A francia eutanázia-pártiak legjobb esetben azért tarthatnak ki a követeléseik mellett, mert nincs tudomásuk a felsorolt túlkapásokról. Azonban senkinek sem szabadna eltekinteni a fő veszélytől, amelyet az eutanázia legalizálása rejteget magában: mégpedig attól, hogy az orvosok mozgástere egyre nőhet, mindez adott esetben a betegek kárára.

Robert Badinter, aki nagy szerepet játszott Franciaországban a halálbüntetés eltörlésének kivívásában, így nyilatkozott az eutanáziával kapcsolatban: „Egy demokráciában senkinek nincs joga elvenni egy másik ember életét.” Láthatjuk tehát, hogy az eutanázia körüli vita mennyire túlmutat a politikai jobb-bal ellentéten.